ÚJ KEZDETEK

Haza értem volna? Megérkeztem? Talán annyira vártam már egyes eseményeket az életemben, hogy teljesen belefeledkeztem a többi dolgaimba. Nem koncentráltam másra, csak a kitűzött célra. Most hogy történt valami, az amit vártam, már nem is tudom, hogy miért akartam annyira. Különös dolog ez. Nem érzem azt, hogy eléggé rászolgáltam, vagy hogy kiérdemeltem volna. Talán ez is csak egy újabb játék, amiben próbára tesznek.

Oly megszokott volt már az eddigi életvitelem, hogy nem érzem jól magam az újban. Vágytam rá, kimondhatatlanul és most hogy eljött, nem érzek semmi felemelőt. Igen, ez a legjobb szó rá: felemelő! Talán túlságosan megszokottá vált az a messziről jött idegen? Túl mély benyomást gyakorolt rám? Annyira, hogy mikor elment, még sem szabadultam meg tőle teljesen? Valahogy a részem lett.

Ez való nekem? Semmi más? Miért gondolkodok így? Kérdések és kérdések, amikre megint nincsenek válaszok. Újra fel kell fedeznem a dolgokat és megtapasztalnom azokat. Az az érzésem van, hogy csak is azért kaptam új reményeket az élettől, hogy megmutassa, hogy amire vártam, még sem olyan fontos. Nem számít annyira, mint amennyire én hittem. Akkor? Bele kell mennem és megtapasztalnom megint? Nem tudom...

Már csak abban vagyok biztos, hogy az idő múlik, rohan. Én meg egy helyben toporzékolok és visszatekintek a múltba, ahol már semmilyen válasz nem létezik!

EMLÉKEIMBEN

Tisztán emlékszem egy alakra, a múltamból. Bár nem tudok részletbemenően beszélni róla, még is határozottan látom. Vendég volt csupán, nem maradt sokáig környezetemben. Messziről jött, nem ismertem, még sem volt az az érzésem, hogy ismeretlen. Valahogy a találkozásra is számítottam. 

Épp egy tengerparton koptattam lábaimmal a fövényt. A tenger lágyan zúgott, oly természetes volt minden körülöttem, mint ha több millió éve nem változott volna semmi. A szokásos napi sétámon voltam, mikor megláttam egy homályos alakot a távolban. Tudtam hogy felém jön. Én már jó ideje nem tudtam moccanni sem miután megláttam. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint ha egész életemben ismertem volna, még is idegen volt. Hasonlított valakire, de nem tudtam megmondani kire. Erős alkata volt és határozott. Már nem vagyok biztos pár dologban vele kapcsolatban, de a tekintete egyből megbabonázott. Nagy fekete és határozott szemei voltak. Másra viszont nem emlékszem. Nem jut eszembe milyen formája volt az orrának, vagy hogy hogyan nézett ki az ajka.

Mikor közelebb ért megállt előttem. Észre sem vettem, hogy eltelt már annyi idő, hogy ennyire közel jött hozzám. Valahogy az egész lénye sötét volt és vészt jósló. Egy dologra azonban határozottam emlékszem vele kapcsolatban. Különös volt ez, mert amikor jött felém, nem hagyott maga után lábnyomokat. Azon tűnődtem, vajon túl közel ment-e a hullámokhoz, ami léptei után egyből elmosta azokat? 

Nem szólt hozzám, én se hozzá. Erőt vettem magamon és továbbmentem. Mellettem jött végig. Most már közel éreztem a jelenlétét mindvégig. Pár lépés megtétele után, már természetes volt, hogy velem tartott.

KEDVESEMNEK!

Egy mezőn guggolok, nézem a horizontot. Épp egy futás közben pihenek meg. Hosszú utat futottam be és az otthon is messze van még. Hideg van. Látni lehet, ahogy párolog a meleg, a ruhámon keresztül. Olyan látvány, mint ha én magam is eltűnnék egy idő után, ha sokáig úgy maradnék. 

A nap épp lemenőben van, vagy is már lement, most az úgynevezett kék óra következik. Azonban még látszik némi narancssárga fátyolfelhő a távolban. A légzésem szapora, egy ritmust követ. Egy patak is folyik előttem, nyugodtan, akadálytalanul. Egy-két vízimadár még el-el repül felettem, de ők is már az éjszakára készülődnek inkább. Csend van, még is hallgatózok. Ezen dolgok összessége egy különleges muzsikát komponál. A légzésem, a madarak, a patak lágy folyása és az eljövendő éjszaka hangjai. Tudom mi fog következni, még is bizonytalan vagyok. Az érzés, hogy ott vagyok a semmi közepén és hogy távol vagyok még az otthontól különös energiákkal tölt fel. Belegondolok, hogy mekkora utat tettem meg eddig. Milyen holtpontokat éltem meg és miktől lendültem újra magabiztos haladásba. Igen, talán el is bizonytalanodok kicsit. Sokszor gondoltam rá, hogy túl nagy távot vállaltam be. 

A mező magánya azt a érzést kelti bennem, hogy egymagam vagyok a világon. Nem létezik senki sem rajtam kívül, hogy nem volt honnan elindulnom és nincs is hova érkezzem a futás után. Nem látom a célt, csak a fejemben létezik. Nem tudom, lehet nem is lesz már olyan az otthon mire hazatérek. Lehet rá sem ismerek? Csak abban vagyok biztos, hogy amit eddig bejártam ösvényeket, már nem léteznek. Csak egy irány van már a fejemben, és vissza nem fordulhatok. 

Remélem megkapod ezt az üzenetet bármerre is jársz: "Biztos nem érek már haza sötétedés előtt, akármennyire is sietek. Sajnos várnod kell még rám."

VÁLTOZÁSOK?

Mit kell tennünk ahhoz, hogy elérjünk valamit az életben? Folyton küzdeni kell? És ha mindig elbuksz? Állj fel és próbáld újra! Biztos hogy nem tettél meg mindent!

Sokszor lehet hallani ezeket a válaszokat olyan emberektől, akik még távoltól sem láttak gondokat. Légy dühös! Joggal! Ne mondja meg neked senki, hogy mit kéne még tenned. Neked egy utad van és azt magadnak kell megtalálnod. A lényeg a gyors felismerésben van. Ha szépnek látszik egy út, de szar rajta menni, akkor nincs mit tenni. Az életben sok szar utat be kell járnod, hogy tudjad, idővel melyik lesz a helyes. És egyáltalán nem biztos hogy majd egyszer meg fogod találni azt az egyet. Semmi sem biztos az életben, csak maga a halál, ha ezt eddig nem tudtad, gyorsan tanuld meg! 

Mi van akkor ha nem jön az a változás? Ha az egész szellemünk megváltozott, és már csak az az egy lebeg előtted. Még sem jön... Eltipornak, megaláznak, bohócot csinálnak belőled, egy utolsó senki leszel akin mindenki csak röhögni fog. Mert ez is megtörténhet. Megéri folyton felállni és várni a következő pofont? Nem vagy biztos semmiben. Mindenki azt mondja, nem benned van a hiba, te egy tisztességes, becsületes, jóhiszemű ember vagy! Biztosra veheted, hogy ami történt az nem a te hibádból esett meg. Kérdések és kérdések... egyre több. 

Nem érzed magadban a késztetést a folytatásra, nem látsz reményt. Teljesen elzárul minden. Eddig mindig mindent tudtál, most meg semmit sem. Segíteni nem fog senki, hiszen egyedül vagy. Mindig is az voltál és az is leszel. Van értelme ennek az egész cirkusznak? Ha nincs akkor ideje más utat nézned, még ha fájdalmas lesz akkor is. És ha itt a vég?

Hiszen... van egy pont amihez ha elérkezel, nincs tovább. Akárki akármit mond, mindenkinél van ilyen határ, amit nem lehet átlépni se megkerülni. Kiürül minden, nem létezik jövő és a múlt is jelentéktelenné válik. Nem számít mit értél el eddig, hogy érdemes volt-e küzdeni azokért. Nincs benned más, csak a nagy semmi. A remény meghalt, életed kiürült. Megrekedtél. Nem tudok reményteljeset írni... Mit kell még tennem?

ÉLETÚT

Megszületni, sírni, megszokni, tapasztalni, figyelni, tanulni, játszani, felnőni, iskolába járni, megérteni, megismerni, rájönni, megfigyelni, szeretni, szerelmesnek lenni, együtt lenni, csalódni, szétválni, sírni, megbántódni, kiheverni, továbblépni, pihenni, kikapcsolódni, dolgozni, pénzt keresni, szórakozni, túlhevülni, leállni, lenyugodni, szerelmesnek lenni, szeretni, tisztelni, hiányozni, elfogadni, összebújni, csókolózni, szeretkezni, érezni, életet adni, örülni, boldognak lenni, tanítani, nevelni, gyarapítani, gyűjteni, építeni, lerombolni, újrakezdeni, esélyt adni, megszégyenülni, megszégyeníteni, megbántani, utálni, eltiporni, háborúzni, békét kötni, elveszíteni, összetörni, rájönni, megkeseredni, csendben lenni, várni, egy utolsót mosolyogni, meghalni.

A REMÉNYTELENSÉG MŰVÉSZETE

Túl magasan jár a nap, esélyem sincs, hogy megérintsem. Mint egy délceg fa hatalmas nagy koronája, néz le rám megvető vigyorral. Kis ember... hiába küzdesz, úgy is elbuksz. Minden lépésed közelebb visz a végzetedhez. Ha megszületsz, halálra vagy ítélve. Nem vágyhatunk vég nélkül a boldogságra? A madár sem kívánja a repülést, még is megkapja, s az teszi teljessé. Falakkal vagyok körbevéve, mint egy rab. Ítélet: Életfogytiglan! Önmagamba roskadva és kerítve, reménytelen. A legrosszabb társaságot kaptam meg. Hát tényleg nincs menekvés? Koszos sikátorokban tengődjek vég nélkül? Szüntelen nézzem a képet, amit sosem láthatok meg? Pedig csak egy ugrás lenne a fény, egy semmiség, nem több. Lehunyom a szemem egy pillanatra, majd arra ébredek, hogy végtelen föld fedi testem.

CSEND

Ülünk egymagunkban és várunk valamit. Nem figyelünk vagy nézünk, nem érzékelünk semmit. Megszűnik minden. Minden mi volt és ami lesz valaha is. Számítani sem számít már semmi. Nem befolyásolnak a dolgok, nem alakítanak folyton. Nem szól a zene, a tévé is elhallgatott már. Talán egy kis tücsök ciripelés hallatszik be a résnyire nyitott ablakon. Este van, nyugalom és minden lelassult. A távolból elhallatszik ide néha egy-egy megnyugvást nem találó kutya ugatása, de olyan messzinek tűnnek, mint ha nem is azok lennének. Mindent elborít a csend, körbe vesz. Kicsit félek tőle, mert egyedül érzem magamat benne. Kénytelen vagyok másra koncentrálni, saját magamra. Meghallom azt, amit csak is a csendben lehet meghallani. Most kénytelen vagyok hallgatni és tanulni. Mit mondasz nekem? Mire akarsz rávezetni? Milyen utat ajánlasz most nekem? Összeér most minden pillanat, egy egészet alkotván, aminek nincs kezdete se vége. Más lettem, akarom, a részem lett, vágyom rá. Már nem számít semmi más, csak a csend.

A HIT

Talán a legvitatottabb velejárója ez az életnek. Mindannyian hiszünk valamiben. És hogy miért? Erre próbálok most rávilágítani.

Mi emberek mindannyian hinni akarunk valamiben. Lényegtelen, hogy mi az, de kell valami ami kitölti és megmagyarázza az életünk egyes részleteit. Miért élek, mit keresek a földön? Nem számít, hogy mi a válasz ezekre a kérdésekre. Egyszerűen csak elhatározzuk, hogy mi megtaláltuk a kulcsot és már nem is számít más.

Hinni akarunk abban, hogy nem értelmetlen az életünk, hogy nem csak biológiai folyamatok sorozata vagyunk. Hinni akarjuk, hogy nem hiába kelünk fel minden reggel és tesszük meg azokat a dolgokat, amiket szoktunk. Enélkül olyan üres lenne minden. Minden tettünk és döntésünk. Persze megfordul más is a fejünkben. Mi van ha még sincs úgy? Ha tényleg egyedül vagyunk a mindenségben. Semmit sem tudhatunk biztosan, de talán jobb is így.

Reményt ad az életünknek, és ha csak ennyit jelent a hit, akkor már megérte a számunkra. Nem lesz üres az életünk, hihetünk valaminek a létezésében. Ha leegyszerűsítve nézzük, lecsupaszítva mindenféle eszmétől és nézettől, akkor a hit nem más mint egyfajta kulcs a boldogsághoz.

TALÁLKOZÁS AZ ANYAGI VILÁGGAL

"Én ezt birtoklom. Teljes egészében az enyém." Már-már hétköznapiak ezek a mondatok. Nem is tűnik fel, hogy mit jelentünk ki. 

Ahogy növünk és érünk egyre jobban az életünk része lesz a birtoklás tudatának beteges hajszolása. Muszáj birtokolnunk dolgokat, mert anélkül senkik vagyunk. Tényleg? Az emberek megítélését rólunk, sokszor az alakítja, hogy épp miknek vagyunk a birtokában. Van egy jó autód? Van ízlésed! A tárgyakra ráhúzott kultuszok majdhogynem egyidősek az emberrel. Kezdettől fogva küzdünk a minket körülvevő tárgyakért, sőt, néha még emberekért is. Azt gondoljuk, hogy ha megszerzünk valamit boldogabbak leszünk, elértünk valamit az életben, több lettem ettől. Ha úgy érezzük megdolgozunk egy valamiért, majd  megszerezzük, egy ideig örülünk neki, de aztán megszokottá válik és a végén talán még abba is belegondolunk, hogy nem is volt szükségünk nekünk erre. Egyes esetekben még bele is betegszünk abba a életszemléletbe, amit azért alakítottunk ki magunknak, hogy megszerezzük a hőn áhított délibábot.

Az életben semmit sem birtokolhatunk! Nem eshetünk abba a hibába hogy kijelentsük valamiről vagy valakiről hogy a birtokában voltam. Hiába halmozunk fel dolgokat, végül semmit sem vihetünk magunkkal a végén. Az összes dolog amiket megszereztünk illúzió lesz végül, semmi több. Minden elmúlik idővel, semmi sem marad meg abban a formában amiben hajdanán vagy most létezik. Nem szabad ragaszkodni semmihez!

EGYEDÜL VAGYUNK

Egyedül vagyunk. Nem számít mennyit éltük, honnan jövünk, vagy hogy hová megyünk. Egyedül jövünk a világra és egyedül is távozunk. Bár egyes dolgok és személyek közel állhatnak hozzánk, még is... pokolian messze vagyunk egymástól. Olyanok vagyunk akár a csillagok. Messziről nézve egy halmazt alkotnak, egységesnek tűnnek, még is ha közelebb megyünk, rájövünk hogy egy-egy csillagot, fényévek választják el egymástól. Magányosan bolyonganak a hideg térben.

Nem számít mennyien vesznek körül, vagy hogy mennyien mondják azt hogy szeretnek, ez csupán illúzió. Nem lehet kimondani úgy a szeretlek szót, hogy közben ne gondolnánk saját magunkra is. Azért mondom mert nekem jól esik, vagy csak azért, hogy neki jól essen és ezt is magunkért csináljuk. Ha teszünk valami jót egy másik félnek, akkor titokban ott motoszkál bennünk az, hogy cserébe várunk majd valamit érte. Lehet nem gondolunk erre, de a természetünkből adódik ez. Ha pénzt adunk egy hajléktalannak, azt reméljük majd a végső elszámolásnál megdicsérnek minket. Igen, jót cselekedtél másokkal, ezért bebocsájtást nyersz az öröklétbe...

Nem tudnék olyan cselekedetet mondani, amit úgy csináltam, hogy közben ne gondoltam volna saját magamra. Ez az ember? Ezek vagyunk mi? Ha meg akarsz tenni valamit, azt csak is saját magadért csinálod. Ne várj senkitől őszinte segítséget, mert ő is csak saját magáért cselekszik majd. Tisztában vagyok vele, hogy sokan elutasítják majd ezt, úgy hogy bele sem gondolnak. Egyedül vagyunk!

LEGYŐZTEM!

Legyőztem! Szól mindenhol a felkiáltás. Legyőztem, tehát én nyertem. Mindent elsöprő határozottsággal. Valóban helytállóak e szavak? Győzni csak egy másik fél veszteségével lehet. Akadályokat nem legyőzni kell, hanem túljutni rajtuk. Meg kell érteni a gondok legbelsőbb mivoltját, hisz minden okkal történik! És milyen módszer van erre?

Legyek folyó, amely nem legyőzi az útjában álló sziklákat, hanem túljut rajtuk. Nem akad fent, csak addig, amíg megtalálja a másik útját. Hiába, néha nem látjuk az akadályoktól a többi lehetőséget. Mindig van más út, mindig van választásod!

Gondolatébresztő volt az életem mostani szakasza. Semmiségnek indult, aztán egy hatalmas nagy élősködő fejlődött ki belőle, amely úgy telepedett rám, mint valami pióca óvatlan áldozatára. Teljesen ellepett. Levegőt nem kaptam, teljesen kiszívott legbelül. Kétség kívül én teremtettem ezt az élősködőt, és az önsajnálattal erővel ruháztam fel. Az életben csak is nekem van hatalmam saját magam felett! Kuszák most ezek a gondolatok, rendszer sincs bennük igazán. Mondhatni olyanok, mint amikor egy sebesen folyó víz túljutott a szikláján, majd megbolygatva felszínét tovább rohan...

FÁJDALOM

Elkerülhetetlen, kiszámíthatatlan néha meg nem érthető játéka ez az életnek. Rövid kis életünk megtározó állomásai ezek. Fordulatot hozhatnak, de el is pusztíthatnak. Az ember velejéig hatolnak, nem kímélnek semmit és senkit. Olyan mint valami gyilkos tűz. Úgy érezzük nem érdemeljük meg, hogy nem teheti ezt meg velünk. Mindenki mással megtörténhet, de velem nem, nem engedem. Váratlanul toppan be az életünkbe, nem törődik semmivel. Mint egy váratlan vendég, aki hirtelen toppan be a lakásunkban, amiben rend van és nyugalom. Beköltözik és feldúl mindent. Mindent ami eddig megszokott volt és hétköznapi. Akkor jövünk rá, hogy eddig milyen életünk volt, számvetést végzünk magunkban. Eddig mit birtokoltam? Minek voltam az élvezője? Miért vettem ilyen félvárról a dolgokat? Miért érdemlem ezt?

Kérdések, amikre csak nagyon ritkán kapunk válasz. Kérdések, amiket félünk feltenni önmagunknak, mert talán magától a választól is félünk.

Ha elvesztünk valamit vagy valakit, fáj. De lényegében nem is azt sirassuk ami elveszett vagy nincs többé, hanem saját magunkat. Önző dolog ez, emberi tulajdonság. Milyen rossz most nekem, nem ezt érdemeltem, mi lesz most velem?

A fájdalomnak vannak fokozatai. Néha mindet átéljük, néha csak néhányat. De igaz, hogy többféle megnyilvánulásban létezik, folyton alakul, erősödik vagy csökken, hullámvölgyeket és hegyeket sző, míg fel nem emészt teljesen, vagy idővel enyhül és elmúlik, esetleg ugyan úgy távozik mint, ahogy egykor betoppant.

Érezünk dühöt. Nagy mennyiségben érkezik, nem tudjuk megérteni, hogy miért pont velünk történik. Mérgesek vagyunk mindenre ami a fájdalmunk forrásával kapcsolatos. Teljesen elhatalmasodik rajtunk. Eltorzulunk tőle.

Aztán érkezik az elkeseredés, amikor rájövünk, hogy a dühvel már semmit sem tudunk elérni. Megértjük de ez aztán egy hatalmas nagy önsajnálatba torkollik. 

Ez után érkezik a félelem. Félünk attól mennyire fogja megváltoztatni ez az életünket. Együtt tudunk-e majd élni vele? Kicsinek érezzük magunkat, bármihez képest is. Jelentéktelennek.

Majd érkezik az értelem keresése, megpróbáljuk megérteni, hogy miért kaptuk ezt a terhet. Mivel érdemeltük ki ezt? A kozmikus sors játéka csupán vagy egy nélkülözhetetlen időszak, amit át kell élnünk.

Végül következik a megbocsátás. Nem a legkönnyebb lépés, talán a legnehezebb. Nem is az a része nehéz a folyamatnak, hogy másoknak meg tudjunk bocsátani, hanem az, hogy saját magunknak. Ez a legfontosabb és egyben lezárása is az eseményeknek. Nem egy rövid folyamat, lehet hogy egy élet is kevés, hogy meg tudjunk bocsátani magunknak. Ki tudja, lehet csak egy következő életben éri majd el a megnyugvást a szellemünk.

AZ ELSŐ SZÉTVÁLÁS

Azt mondják, hogy túl fiatal vagyok még, hogy értsem ezt a folyamatot. Nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértsem az emberi kapcsolatok működését...

Nem lehet minden tökéletes, még az elsőnek, nagy szerelemnek tűnő dolgok sem. Két ember van egy kapcsolatban. Minden olyan dolog amiben legalább két ember van, az a végtelenségig kiszámíthatatlan lehet. Nem tudjuk befolyásolni semmivel.

Olyan szép volt minden, akkor még nem tudtam, hogy mit éltem át, csak most tudatosult bennem, hogy minek voltam a birtokában. Érdekes dolog ez, amikor meg van valami, hétköznapinak tűnik, olyan elfogadott hogy ott van és létezik, amikor meg elveszítjük, megszakad a szívünk. Most itt ülök és nem bírom visszafojtani az érzelmeimet, bőgök mint még sehogy, valahogyan másmilyen fájdalom ez, sosem volt még részem ilyenben.

Olyan gyorsan történt minden, nem vagyok képes felfogni, hogy hogyan történhetett. Sokan mondták már nekem, hogy mindenhez csak idő kell, de azt hiszem vannak dolgok, amik örökre nyomot hagynak majd bennem. Sosem lehetünk biztosak semmiben, csak a halálban. Ez is valamilyen elmúlás talán. Elmúlt valami, amit már nem lehet feléleszteni soha többé. Nem tudom mi lesz holnap, vagy holnapután, csak azt tudom, hogy ugyan úgy fogok ki-be lélegezni mint eddig, élem az életem, megtapasztalom azokat amiket meg kell tapasztalnom és ezt biztosan tudom...

AZ ELSŐ SZERELEM

Egyre jobban éreztem azt, hogy valami hiányzik belőlem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor ketté vágnak egy egész valamit. Külön is tud működni, még sem tökéletes. Különös érzés volt észrevenni a másik nemet, más szemmel tekinteni. Eddig elvoltam velük, barátkoztam velük, nem vettem észre a különbségeket. Megfogalmazódott bennem a szépség és a saját női ideálom fogalma. Ezután mindig ezeket a dolgokat kerestem a másik nemben. Nem tudtam objektíven szemlélni őket, már nem csak egy "másik" emberi lény volt, több annál. Érdekes dolog ez, amiről eddig nem tudtuk hogy létezik, nem is hiányzott, most, hogy tudomást szereztünk róla, már nehéz nélküle élnünk. Mindig elhiszem, amikor elkezdek egy kapcsolatot, hogy az lesz a tökéletes. Ugyan akkor szenvedünk is alatta. Mi ez a már-már beteges társkeresés az embereknél? Ha nincs valakid megbélyegeznek egy idő után és más szemmel néznek rád. Vajon ez már kötelező alapfeltétel egy társadalom számára?

Az első szerelmem talán nem is volt a legelső, nem tudtam, hogy mi is az még pontosan. De éreztem, hogy valami láthatatlan kötődés fűz egy másik emberi lényhez és ez szokatlan volt. Érdekes dolog ez. Vajon ha máshová születünk, ott is megtaláljuk a nekünk teremtett másik embert? Egyáltalán van olyan, aki nem találkozik soha a neki legjobban hozzávaló párjával? Egyáltalán, mi választunk kapcsolatot, vagy a sors hozza így? Azt hiszem még nem tudom...