EMLÉKEIMBEN

Tisztán emlékszem egy alakra, a múltamból. Bár nem tudok részletbemenően beszélni róla, még is határozottan látom. Vendég volt csupán, nem maradt sokáig környezetemben. Messziről jött, nem ismertem, még sem volt az az érzésem, hogy ismeretlen. Valahogy a találkozásra is számítottam. 

Épp egy tengerparton koptattam lábaimmal a fövényt. A tenger lágyan zúgott, oly természetes volt minden körülöttem, mint ha több millió éve nem változott volna semmi. A szokásos napi sétámon voltam, mikor megláttam egy homályos alakot a távolban. Tudtam hogy felém jön. Én már jó ideje nem tudtam moccanni sem miután megláttam. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint ha egész életemben ismertem volna, még is idegen volt. Hasonlított valakire, de nem tudtam megmondani kire. Erős alkata volt és határozott. Már nem vagyok biztos pár dologban vele kapcsolatban, de a tekintete egyből megbabonázott. Nagy fekete és határozott szemei voltak. Másra viszont nem emlékszem. Nem jut eszembe milyen formája volt az orrának, vagy hogy hogyan nézett ki az ajka.

Mikor közelebb ért megállt előttem. Észre sem vettem, hogy eltelt már annyi idő, hogy ennyire közel jött hozzám. Valahogy az egész lénye sötét volt és vészt jósló. Egy dologra azonban határozottam emlékszem vele kapcsolatban. Különös volt ez, mert amikor jött felém, nem hagyott maga után lábnyomokat. Azon tűnődtem, vajon túl közel ment-e a hullámokhoz, ami léptei után egyből elmosta azokat? 

Nem szólt hozzám, én se hozzá. Erőt vettem magamon és továbbmentem. Mellettem jött végig. Most már közel éreztem a jelenlétét mindvégig. Pár lépés megtétele után, már természetes volt, hogy velem tartott.

KEDVESEMNEK!

Egy mezőn guggolok, nézem a horizontot. Épp egy futás közben pihenek meg. Hosszú utat futottam be és az otthon is messze van még. Hideg van. Látni lehet, ahogy párolog a meleg, a ruhámon keresztül. Olyan látvány, mint ha én magam is eltűnnék egy idő után, ha sokáig úgy maradnék. 

A nap épp lemenőben van, vagy is már lement, most az úgynevezett kék óra következik. Azonban még látszik némi narancssárga fátyolfelhő a távolban. A légzésem szapora, egy ritmust követ. Egy patak is folyik előttem, nyugodtan, akadálytalanul. Egy-két vízimadár még el-el repül felettem, de ők is már az éjszakára készülődnek inkább. Csend van, még is hallgatózok. Ezen dolgok összessége egy különleges muzsikát komponál. A légzésem, a madarak, a patak lágy folyása és az eljövendő éjszaka hangjai. Tudom mi fog következni, még is bizonytalan vagyok. Az érzés, hogy ott vagyok a semmi közepén és hogy távol vagyok még az otthontól különös energiákkal tölt fel. Belegondolok, hogy mekkora utat tettem meg eddig. Milyen holtpontokat éltem meg és miktől lendültem újra magabiztos haladásba. Igen, talán el is bizonytalanodok kicsit. Sokszor gondoltam rá, hogy túl nagy távot vállaltam be. 

A mező magánya azt a érzést kelti bennem, hogy egymagam vagyok a világon. Nem létezik senki sem rajtam kívül, hogy nem volt honnan elindulnom és nincs is hova érkezzem a futás után. Nem látom a célt, csak a fejemben létezik. Nem tudom, lehet nem is lesz már olyan az otthon mire hazatérek. Lehet rá sem ismerek? Csak abban vagyok biztos, hogy amit eddig bejártam ösvényeket, már nem léteznek. Csak egy irány van már a fejemben, és vissza nem fordulhatok. 

Remélem megkapod ezt az üzenetet bármerre is jársz: "Biztos nem érek már haza sötétedés előtt, akármennyire is sietek. Sajnos várnod kell még rám."