AZ ÉLET PEREMÉN

A dolgok nem álltak meg, ugyan úgy növekednek tovább. Míg régen a fekhelyemül szolgáló bölcső tűnt egyre nagyobbnak, most a körülöttem lévő világ tágult ki egyszerűen. Benne voltam, éltem, cselekedtem és folyton alakultam, még sem vettem észre, hogy minden elhúz. A kedv most már másmilyen, egyre komolyabb. Már nem úgy hatnak a viccek, mint néhány évvel ezelőtt.

Úgy éreztem egy burokban élek, ahol minden megtörténhet, még sem történik. Védve voltam mindentől ami megerősíthetett volna.

Van, mikor úgy érzem ez jó és így kell lennie. Akkor azt látom, hogy a körülöttem lévő dolgokkal növők én is. Bennük érzem magam, nem teszek különbséget köztük. Csak néha sikerül kicsit kilépni ebből, és megnézni jobban, hogy mi is zajlik éppen.

Változás? Legyintünk... ugyan. Mindenkivel megtörténik. Mi bajom lehet? Hisz az jó. Kell is, mert nélküle csak egy helyben toporzékolnánk. Csak tudod, ez most megtörtént!

Most már nem érzem úgy, hogy része vagyok valaminek, ami velem együtt változik. Már kívülállóként létezem, aki megpróbál alkalmazkodni és elfogadja olyanként a dolgokat, amikké alakultak. Visszagondolok. Ma már holnap van, és holnap mikor azt gondolom ma van, már eltelt egy évtized. És a legrosszabb, mikor nem tudok már felidézni semmi konkrétat ebből a tíz évből, csak emlékfoszlányokat. Egy régmúlt történet, aminek nincs kezdete, csak rövid végkifejlete. Ilyenek alkotják emlékeim.

S a szívem? Fel tudom idézni a rossz dolgokat. Mint ha tegnap történtek volna. És a jó dolgok? Alig... pedig próbálkozom. Talán egy tucat ami még felsejlik. Pedig történtek, de nem maradtak meg. Ez lenne talán az élet? Átszaladunk rajta, de nem tarthatunk meg belőle semmi jót?

Remélem. Ezt fogom gondolni lefekvés előtt. A holnap majd jobb lesz és minden más is. Hogy nem gondolom majd így az egészet. Közben meg azt remélem, hogy nem telt el újabb tíz év.

JÚLIUSBAN

A forróság lassan átveszi az uralmat a testem felett. A tücskök vég nélkül húzzák zenéjüket, hangjuk már hozzá tartozik a mindennapi állapothoz. Ha abba hagyják egy pillanatra, észreveszem mi vett körül eddig és különös érzés tölt el, mint ha a létezés új formát öntene.

A napok is egyformák. Arra ébredek hogy az égető érzés teljesen körbevesz. Nyugodt vagyok, de nem tehetek mást, mint lélegzem.

Az idő is máshogy telik ebben a hónapban. Lelassul. Ha megállok és figyelmesen hallgatózom, meghallom az egyre lassabban ketyegő óra, vég nélkül zakatoló hangját. Mást már szinte nem is érzékelek. 

Szeretek ilyenkor kimenni a mezőre, főleg déltájban. A nap felettem magasodik bizonyítván legnagyobb erejét, miközben a mező élővilága rohanva keres magának rejteket, akár csak egy kiszáradt búzakalász árnyékában is. A házak előtt hagyott kutyák is csak lihegni tudnak kínjukban, nyelvük majdnem a földig ér. Vonyítani sincs már kedvük.

Nem tudom befolyásolni azt ami körülöttem van. Minden változik és alakul, míg én csak fekszem a mezőn és hallgatom a kabóca nyájak énekét. Tudom, hogy most ez a legfontosabb. Érzem hogy semmi dolgom, és teljesen felesleges most minden tett. A dolgok megtörténnek maguktól és én kívül állok azoktól. Érzem milyen volt régen. Azt hittem én alakítom a dolgokat, de ma már erre sincs szükség. Nem is tudnám, hisz távol vagyok mindentől és kint fekszem a mezőn.

DÜH

Elegem van! Ezzel kelsz és ezzel éled mindennapjaid. Felemészt teljesen, nem hagy rést vagy lehetőséget. Olyan ez mint a függőség, eleinte csak kicsi kell belőle, amit nem is tartasz számon, aztán egyre több és több, míg nem hosszú pillanatokat tesz semmivé.

Elegem van! Elpattan valami, forrong a véred, tiszta vörös az arcod... Ordibálni van kedved, "Nem jó ez így!" kiabálod. "Elegem van mindenből!" Mire megnyugszol, nem is tudod miért voltál dühös. Kis dolog volt, vagy nagy? Töprengsz. Újra és újra fennakadsz valamin, amibe inkább belé rúgsz mint sem megérted.

Elegem van! Magadra zársz mindent, nem nézel körbe, csak egy irányba. Nem nézed mi van előtted, csak azt ami éppen kiakasztott. Ilyenkor mindenki hibás, aki a közeledben van, nincs menekvés senkinek se. Nem tudnak rólad semmit, csak hogy feldúlt vagy és őket hibáztatod. Nem értik

Elegem van! Kiáltasz hangosan: "Elegem van!" Eleged, beteltél, elteltél, nincs tovább, most már tényleg! Itt az idő, nem mehet már tovább, egyszerűen nem. Elegem van abból, hogy így viselkedsz! Elegem van abból, hogy így bánnak velem! Elegem van abból, hogy nem kapok meg mindent! Elegem van belőle, hogy mindig csak utolsó leszek! Ez nem én vagyok...

Mikor rámutatsz valamire, öt ujjadból csak egy mutat rá és még mindig három rád.

ÜZENET A JÖVŐBŐL

Elértünk valamit. Valamit, amiről régebben nem is hittük, hogy létezik. Hogy lesz még részem ilyenben. Olyan más volt minden... de a két világ végre összeért. Nem váltották egymást, inkább a halványan rátelepedett egyik a másikra. Megváltoztak a dolgok, és most már nem az vagyok aki voltam. De a béke törékeny! Ezt nem szabad sosem elfelejteni.

Bennem van még minden. Minden sérelem és szomorúság ami egykoron eltakart. Érzem a jelenlétét. Olyan, akár egy eső elől megbúvó láng, ami újra erőre kaphat, ha az eső elmúlik. Szóval... nem tudom meddig fog még esni.

Ha visszamehetnék a múltbeli önmagamhoz, azt mondanám: "Légy erős! Nemsokára pirkad és egy új, jobb kor fog érkezni a számodra. És abban a korban nem kell majd félned semmitől. De légy résen! Ne felejtsd el honnan jöttél és miket tanultál ott." Az mondanám: "Te szegény, kivert állat, ne félj az ismeretlentől, mert idővel megismered. És ne gondolkozz a jövőn. Élj a mostnak és ne számold a perceket. Az idő lesz most a legnagyobb ellenséged. De tudd, hogy minden perccel egyre gyengébb lesz nálad! És ha majd nem is lesz annyira fontos neked ez a csata, akkor fogod legyőzni! Amikor hátat fordítasz mindennek és mindenkinek, akkor fog eljönni a változás. Ne akard, de engedd, hogy lassan felemésszen az elmúlás."

Ugyan akkor megnézném magam utoljára, és erőt merítenék belőle. A látvány elrettentene, de erőt sugallna az, hogy most milyen vagyok. Nem más, csak idősebb.