A forróság lassan átveszi az uralmat a testem felett. A tücskök vég nélkül húzzák zenéjüket, hangjuk már hozzá tartozik a mindennapi állapothoz. Ha abba hagyják egy pillanatra, észreveszem mi vett körül eddig és különös érzés tölt el, mint ha a létezés új formát öntene.
A napok is egyformák. Arra ébredek hogy az égető érzés teljesen körbevesz. Nyugodt vagyok, de nem tehetek mást, mint lélegzem.
Az idő is máshogy telik ebben a hónapban. Lelassul. Ha megállok és figyelmesen hallgatózom, meghallom az egyre lassabban ketyegő óra, vég nélkül zakatoló hangját. Mást már szinte nem is érzékelek.
Szeretek ilyenkor kimenni a mezőre, főleg déltájban. A nap felettem magasodik bizonyítván legnagyobb erejét, miközben a mező élővilága rohanva keres magának rejteket, akár csak egy kiszáradt búzakalász árnyékában is. A házak előtt hagyott kutyák is csak lihegni tudnak kínjukban, nyelvük majdnem a földig ér. Vonyítani sincs már kedvük.
Nem tudom befolyásolni azt ami körülöttem van. Minden változik és alakul, míg én csak fekszem a mezőn és hallgatom a kabóca nyájak énekét. Tudom, hogy most ez a legfontosabb. Érzem hogy semmi dolgom, és teljesen felesleges most minden tett. A dolgok megtörténnek maguktól és én kívül állok azoktól. Érzem milyen volt régen. Azt hittem én alakítom a dolgokat, de ma már erre sincs szükség. Nem is tudnám, hisz távol vagyok mindentől és kint fekszem a mezőn.
