A REMÉNYTELENSÉG MŰVÉSZETE

Túl magasan jár a nap, esélyem sincs, hogy megérintsem. Mint egy délceg fa hatalmas nagy koronája, néz le rám megvető vigyorral. Kis ember... hiába küzdesz, úgy is elbuksz. Minden lépésed közelebb visz a végzetedhez. Ha megszületsz, halálra vagy ítélve. Nem vágyhatunk vég nélkül a boldogságra? A madár sem kívánja a repülést, még is megkapja, s az teszi teljessé. Falakkal vagyok körbevéve, mint egy rab. Ítélet: Életfogytiglan! Önmagamba roskadva és kerítve, reménytelen. A legrosszabb társaságot kaptam meg. Hát tényleg nincs menekvés? Koszos sikátorokban tengődjek vég nélkül? Szüntelen nézzem a képet, amit sosem láthatok meg? Pedig csak egy ugrás lenne a fény, egy semmiség, nem több. Lehunyom a szemem egy pillanatra, majd arra ébredek, hogy végtelen föld fedi testem.

CSEND

Ülünk egymagunkban és várunk valamit. Nem figyelünk vagy nézünk, nem érzékelünk semmit. Megszűnik minden. Minden mi volt és ami lesz valaha is. Számítani sem számít már semmi. Nem befolyásolnak a dolgok, nem alakítanak folyton. Nem szól a zene, a tévé is elhallgatott már. Talán egy kis tücsök ciripelés hallatszik be a résnyire nyitott ablakon. Este van, nyugalom és minden lelassult. A távolból elhallatszik ide néha egy-egy megnyugvást nem találó kutya ugatása, de olyan messzinek tűnnek, mint ha nem is azok lennének. Mindent elborít a csend, körbe vesz. Kicsit félek tőle, mert egyedül érzem magamat benne. Kénytelen vagyok másra koncentrálni, saját magamra. Meghallom azt, amit csak is a csendben lehet meghallani. Most kénytelen vagyok hallgatni és tanulni. Mit mondasz nekem? Mire akarsz rávezetni? Milyen utat ajánlasz most nekem? Összeér most minden pillanat, egy egészet alkotván, aminek nincs kezdete se vége. Más lettem, akarom, a részem lett, vágyom rá. Már nem számít semmi más, csak a csend.