LEGYŐZTEM!

Legyőztem! Szól mindenhol a felkiáltás. Legyőztem, tehát én nyertem. Mindent elsöprő határozottsággal. Valóban helytállóak e szavak? Győzni csak egy másik fél veszteségével lehet. Akadályokat nem legyőzni kell, hanem túljutni rajtuk. Meg kell érteni a gondok legbelsőbb mivoltját, hisz minden okkal történik! És milyen módszer van erre?

Legyek folyó, amely nem legyőzi az útjában álló sziklákat, hanem túljut rajtuk. Nem akad fent, csak addig, amíg megtalálja a másik útját. Hiába, néha nem látjuk az akadályoktól a többi lehetőséget. Mindig van más út, mindig van választásod!

Gondolatébresztő volt az életem mostani szakasza. Semmiségnek indult, aztán egy hatalmas nagy élősködő fejlődött ki belőle, amely úgy telepedett rám, mint valami pióca óvatlan áldozatára. Teljesen ellepett. Levegőt nem kaptam, teljesen kiszívott legbelül. Kétség kívül én teremtettem ezt az élősködőt, és az önsajnálattal erővel ruháztam fel. Az életben csak is nekem van hatalmam saját magam felett! Kuszák most ezek a gondolatok, rendszer sincs bennük igazán. Mondhatni olyanok, mint amikor egy sebesen folyó víz túljutott a szikláján, majd megbolygatva felszínét tovább rohan...

FÁJDALOM

Elkerülhetetlen, kiszámíthatatlan néha meg nem érthető játéka ez az életnek. Rövid kis életünk megtározó állomásai ezek. Fordulatot hozhatnak, de el is pusztíthatnak. Az ember velejéig hatolnak, nem kímélnek semmit és senkit. Olyan mint valami gyilkos tűz. Úgy érezzük nem érdemeljük meg, hogy nem teheti ezt meg velünk. Mindenki mással megtörténhet, de velem nem, nem engedem. Váratlanul toppan be az életünkbe, nem törődik semmivel. Mint egy váratlan vendég, aki hirtelen toppan be a lakásunkban, amiben rend van és nyugalom. Beköltözik és feldúl mindent. Mindent ami eddig megszokott volt és hétköznapi. Akkor jövünk rá, hogy eddig milyen életünk volt, számvetést végzünk magunkban. Eddig mit birtokoltam? Minek voltam az élvezője? Miért vettem ilyen félvárról a dolgokat? Miért érdemlem ezt?

Kérdések, amikre csak nagyon ritkán kapunk válasz. Kérdések, amiket félünk feltenni önmagunknak, mert talán magától a választól is félünk.

Ha elvesztünk valamit vagy valakit, fáj. De lényegében nem is azt sirassuk ami elveszett vagy nincs többé, hanem saját magunkat. Önző dolog ez, emberi tulajdonság. Milyen rossz most nekem, nem ezt érdemeltem, mi lesz most velem?

A fájdalomnak vannak fokozatai. Néha mindet átéljük, néha csak néhányat. De igaz, hogy többféle megnyilvánulásban létezik, folyton alakul, erősödik vagy csökken, hullámvölgyeket és hegyeket sző, míg fel nem emészt teljesen, vagy idővel enyhül és elmúlik, esetleg ugyan úgy távozik mint, ahogy egykor betoppant.

Érezünk dühöt. Nagy mennyiségben érkezik, nem tudjuk megérteni, hogy miért pont velünk történik. Mérgesek vagyunk mindenre ami a fájdalmunk forrásával kapcsolatos. Teljesen elhatalmasodik rajtunk. Eltorzulunk tőle.

Aztán érkezik az elkeseredés, amikor rájövünk, hogy a dühvel már semmit sem tudunk elérni. Megértjük de ez aztán egy hatalmas nagy önsajnálatba torkollik. 

Ez után érkezik a félelem. Félünk attól mennyire fogja megváltoztatni ez az életünket. Együtt tudunk-e majd élni vele? Kicsinek érezzük magunkat, bármihez képest is. Jelentéktelennek.

Majd érkezik az értelem keresése, megpróbáljuk megérteni, hogy miért kaptuk ezt a terhet. Mivel érdemeltük ki ezt? A kozmikus sors játéka csupán vagy egy nélkülözhetetlen időszak, amit át kell élnünk.

Végül következik a megbocsátás. Nem a legkönnyebb lépés, talán a legnehezebb. Nem is az a része nehéz a folyamatnak, hogy másoknak meg tudjunk bocsátani, hanem az, hogy saját magunknak. Ez a legfontosabb és egyben lezárása is az eseményeknek. Nem egy rövid folyamat, lehet hogy egy élet is kevés, hogy meg tudjunk bocsátani magunknak. Ki tudja, lehet csak egy következő életben éri majd el a megnyugvást a szellemünk.

AZ ELSŐ SZÉTVÁLÁS

Azt mondják, hogy túl fiatal vagyok még, hogy értsem ezt a folyamatot. Nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértsem az emberi kapcsolatok működését...

Nem lehet minden tökéletes, még az elsőnek, nagy szerelemnek tűnő dolgok sem. Két ember van egy kapcsolatban. Minden olyan dolog amiben legalább két ember van, az a végtelenségig kiszámíthatatlan lehet. Nem tudjuk befolyásolni semmivel.

Olyan szép volt minden, akkor még nem tudtam, hogy mit éltem át, csak most tudatosult bennem, hogy minek voltam a birtokában. Érdekes dolog ez, amikor meg van valami, hétköznapinak tűnik, olyan elfogadott hogy ott van és létezik, amikor meg elveszítjük, megszakad a szívünk. Most itt ülök és nem bírom visszafojtani az érzelmeimet, bőgök mint még sehogy, valahogyan másmilyen fájdalom ez, sosem volt még részem ilyenben.

Olyan gyorsan történt minden, nem vagyok képes felfogni, hogy hogyan történhetett. Sokan mondták már nekem, hogy mindenhez csak idő kell, de azt hiszem vannak dolgok, amik örökre nyomot hagynak majd bennem. Sosem lehetünk biztosak semmiben, csak a halálban. Ez is valamilyen elmúlás talán. Elmúlt valami, amit már nem lehet feléleszteni soha többé. Nem tudom mi lesz holnap, vagy holnapután, csak azt tudom, hogy ugyan úgy fogok ki-be lélegezni mint eddig, élem az életem, megtapasztalom azokat amiket meg kell tapasztalnom és ezt biztosan tudom...