Egyre jobban éreztem azt, hogy valami hiányzik belőlem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor ketté vágnak egy egész valamit. Külön is tud működni, még sem tökéletes. Különös érzés volt észrevenni a másik nemet, más szemmel tekinteni. Eddig elvoltam velük, barátkoztam velük, nem vettem észre a különbségeket. Megfogalmazódott bennem a szépség és a saját női ideálom fogalma. Ezután mindig ezeket a dolgokat kerestem a másik nemben. Nem tudtam objektíven szemlélni őket, már nem csak egy "másik" emberi lény volt, több annál. Érdekes dolog ez, amiről eddig nem tudtuk hogy létezik, nem is hiányzott, most, hogy tudomást szereztünk róla, már nehéz nélküle élnünk. Mindig elhiszem, amikor elkezdek egy kapcsolatot, hogy az lesz a tökéletes. Ugyan akkor szenvedünk is alatta. Mi ez a már-már beteges társkeresés az embereknél? Ha nincs valakid megbélyegeznek egy idő után és más szemmel néznek rád. Vajon ez már kötelező alapfeltétel egy társadalom számára?
Az első szerelmem talán nem is volt a legelső, nem tudtam, hogy mi is az még pontosan. De éreztem, hogy valami láthatatlan kötődés fűz egy másik emberi lényhez és ez szokatlan volt. Érdekes dolog ez. Vajon ha máshová születünk, ott is megtaláljuk a nekünk teremtett másik embert? Egyáltalán van olyan, aki nem találkozik soha a neki legjobban hozzávaló párjával? Egyáltalán, mi választunk kapcsolatot, vagy a sors hozza így? Azt hiszem még nem tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése